Hajléktalanság a rendszerváltás előtt
2006.07.11. 14:37
Hajléktalanság a rendszerváltás előtt
Szerző:
Gyuris Tamás, Oross Jolán
Ország:
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
1999
Cím: |
Hajléktalanság a rendszerváltás előtt |
Szerző: |
Gyuris Tamás, Oross Jolán |
Ország: |
|
A kiadás helye: |
Budapest |
A kiadás éve: |
1999 |
Kiadó: |
|
Terjedelem: |
|
Nyelv: |
|
Tárgyszavak: |
hajléktalanság, rendszerváltás elött |
Állomány: |
Legalább ennyit a hajléktalanságról |
Forditas: |
|
Megjegyzés: |
A teljes dokumentum: Gyuris Tamás – Oross Jolán: Tények és hátterük. Rövid áttekintés a magyarországi hajléktalanellátásról. A Homelessness in Europe International Conference balatonföldvári konferenciának kézirata, 1999 |
Annotáció: |
|
Leltár: |
|
Raktári jelzet: |
E |
Hajléktalanság a rendszerváltás előtt
“A rendszerváltás körüli időszak sajátos szociálpolitikai gondjaként, de csak részben annak következményeként, kapott nyilvánosságot a hajléktalanság. Ennek előzményeként a hátrányos helyzet, szegénység, depriváció jelenségeire és az ezeket létrehozó, fenntartó, átörökítő mechanizmusokra vonatkozó társadalomkutatások eredményei csak a 80-as évek végén láttak napvilágot. Az 1980-as népszámlálás adataiból ugyanakkor már kiderült, hogy a népességből több, mint 360 ezer ember nem lakásban lakott. Összességében közel 30 ezer olyan embert találtak, akinek lakóhelye üzlet, iroda, garázs, présház, lakókocsi, vasúti kocsi, uszály, barlang, kunyhó stb. volt. A pusztán statisztika által megragadható “lakásviszonyaik” okán a népességből mintegy 200 ezer ember élt a tényleges hajléktalanság veszélyzónájában. Egy 1982-es munkásszállókra vonatkozó vizsgálatból azt is megtudhattuk, hogy a szállók menedékház funkciót is betöltöttek. Részben a szállókon élő állami gondozottak magas aránya, a szakképzetlen munkások nagy száma miatt, másrészt mert a lakók ötödére volt jellemző, hogy gyakorlatilag állandóan a szállón laktak, haza - ha volt olyan - legfeljebb nagyobb családi ünnepekkor látogattak. Vagyis a munkásszállói tartózkodás az ott lakók jelentős részének kényszerelemekkel párosult. Egy a “Hajléktalanok Nemzetközi Évében”, 1987-ben megjelent, a hajléktalansággal foglalkozó műhelytanulmány harminc-hatvanezerre becsülte a hajléktalanok számát, és átfogó képet adott a hajléktalanság akkori jellemzőiről. Minden bizonnyal éppen a “Hajléktalanok Nemzetközi Éve” kapcsán ismerkedhetett meg a problémával a közvélemény Magyarországon.
A korábbi években, évtizedekben ugyanis maguk a hajléktalan emberek is rejtőzködő életmódra kényszerültek. Az akkori jogszabályok lehetőséget adtak arra, hogy a jelenséget büntetőjogi vagy igazgatásrendészeti eszközökkel kezeljék a hatóságok. Munkaviszonyban nem álló embereket a büntető törvénykönyv szerint közveszélyes munkakerülőnek minősítették és szabadságvesztésre ítélték vagy ítélhették. (Ide tartozik az a körülmény is, hogy a rendszerváltozást megelőzően a munkaalkalmak szinte teljes körét állami gyárak, üzemek, intézmények jelentették, vagyis dolgozni annyit jelentett, mint állami bérmunkásnak lenni.) Mellékbüntetésként a bíróságok meghatározott időre kitilthatták az embereket a nagyobbvárosokból, s ugyanezt az intézkedést a rendőrség saját hatáskörben is alkalmazhatta.
A fenti gyakorlat arra minden esetre alkalmas volt, hogy a hajléktalanság, a hajléktalan ember ne legyen szembeötlő jelenség az utcákon, közterületeken. A rendszerváltozás idején ezért is jelentett sokkoló élményt az utca embere számára a hajléktalan emberek tömeges megjelenése.
Mindez természetesen azt is jelenti, hogy a hajléktalanság “első hulláma” csak annyiban volt a rendszerváltozás következménye, hogy ekkor vált nyilvánossá egy korábban leplezett jelenség.”
Forrás: Gyuris Tamás - Orros Jolán: Tények és hátterük. Rövid áttekintés a magyarországi hajléktalan ellátásról, 1999. Kézirat
|