|
|
- Kikből tevődött össze a hajléktalanok populációja a 19. században, és kikből most?
Dömsödi Balázs: Igazából a modernség előtti csavargókkal nem igazán foglalkoztam, csak az összehasonlítás. A modernségben, az urbanizáció hatására kialakult hajléktalanság képezi kutatásaim területét. Ez a két dolog erősen összefügg: a modern magyar hajléktalanság a 19. század utolsó harmadában az iparosodással jelent meg. Ez az iparosodás egy erősen városokra koncentráló jelenség, elsősorban Budapesten és nagyobb városokban találkozhatunk vele. Ma is sokszor mondják, hogy Budapest "vízfejű", sok minden ide koncentrálódik. Bár a 19. században még voltak regionális központok, azért Budapest központi helyzete már akkor kialakult a történeti Magyarországon.
Az ipar nagyon erőteljesen Budapestre, valamint annak az agglomerációjára, ipari városokra, Újpest, Csepel szorítkozott. Az emberek ide jöttek: a korábban mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozó tömegét szippantotta be ez a nagyváros, az "éhes város", ahogy Molnár Ferenc regényének címében nevezte, akik ipari foglalkozás reményében költöztek Budapestre, az 1860-as évektől kezdődően.
Összefoglalva: az első hajléktalanok, képzetlen, elsősorban fiatal, nőtlen férfiak voltak a gründolási láz, a gründerzeit által fővárosba vonzott emberek.
A nőknél az a helyzet, hogy a legnépesebb önálló foglalkozás egészen a II. világháborúig Magyarországon a házi cselédség volt, így ők tipikusan azok az emberek voltak, akik nem váltak hajléktalanná, azokban a háztartásokban, ahol alkalmazták őket, ott élhettek.
Miletics Marcell: A jelenkori hajléktalanság történetét én a rendszerváltástól indítanám. A rendszerváltás előtt olyan számottevő, ilyen szinten "látható" hajléktalanságról nem tudunk, mint, ami most van. Ekkor kezdődött el, megszűntek a munkásszállók, megváltoztak a munkakörülmények, sokkal inkább profitorientálttá vált minden, és ennek nagyon sok vesztese volt.
A fiatalok az állami gondozás után nem tudtak elhelyezkedni, az állami gondozás nagyon sok embernél nem tudta megoldani, hogy kikerülve a nagybetűs életbe munkához juttassa a gondozásban felnőtteket. És természetesen Magyarországon borzasztóan magas a válások száma, jellemzően férfiak kerülnek utcára, a megváltozott munkaviszonyoknak, pénzkereseti lehetőségeknek megfelelően nem bírnak albérletet fizetni, nem tudnak új életet kezdeni egyedül a válás után. Beszélhetünk azokról a kallódó, csellengő fiatalokról is, akik ezt az életformát "választják".
A jelenkori hajléktalanságon belül meg lehet különböztetni két nagyon élesen elkülöníthető csoportot: akik még változtatni szeretnének ezen, és küzdenek azért, hogy egyszer legyen egy lakásuk, bár tudják, hogy ez sok esetben irreális elképzelés, és vannak olyanok, akik beletörődtek abba, hogy ők hajléktalanok, és így fogják leélni az életüket. Ők azok, akik még sokszor egy kabátot sem fogadnak el az utcán, nagyon nehezen motiválhatók, nem jönnek el a hajléktalanszállóba.
Ma Magyarországon egy 15-30 ezres populációról beszélhetünk, nagyon sokféle adat létezik, Budapesten is több mint 10000 hajléktalan él, és összesen 6000 férőhely van a hajléktalanszállókon. És furcsa, de sajnos vannak olyan szállók, melyek üresen állnak. Léteznek olyan ellátási formák, ahol a lopás és az agresszió szinte mindennapos, sokan ezért nem is akarnak bemenni egy hajléktalanszállóra.
A jelenkori hajléktalanságban nagyon fontos látni azt, hogy itt általában halmozottan problémás emberekről van szó. Aki egy normális polgári, családi élet után válik hajléktalanná, kapásból szembesül azzal, hogy elfordulnak tőle a barátai, ismerősei, igazából társtalanná, kiúttalanná válik az élete, egyből előjönnek azok a problémák, melyekkel korábban nem kellett szembesülnie.
A meglévő stressz, kilátástalanság mellett nagyon jellemző a hajléktalan emberekre a pszichiátriai betegségek jelenléte, nagyon sok olyan hajléktalan van, aki komolyan beteg ember. A pszichiátriai betegségek mellett megjelennek a szenvedélybetegségek. Nemcsak az alkoholra gondolok, ami szinte általánosnak mondható tünet, hanem az illegális és a legális kábítószerekre is. Nagyon sok problémával küszködnek.
A 19. századdal ellentétben most már nemcsak feltétlenül férfiak, képzetlenek jelennek meg a hajléktalanellátásban, hanem bizony anyák gyerekeikkel, egész családok, egyedülálló férfiak, nők és párok. Nagyon sokféle célcsoport van most már a hajléktalanokon belül, akikre érdemes lenne felelős szolgáltatásokat elindítani, és erre vannak is példák a rendszeren belül. Nagyon szomorú tény az, hogy sok embernek egyszerűen nincs hely az ellátásban.
- Mennyire van visszaút a hajléktalan-létből?
D.B.: Erre nincs forrás. Következtetni csak a korabeli újságcikkekből lehet, amik életképeket rögzítettek a hajléktalanszállókról. Alapvető dolgokkal sem igazán vagyunk tisztában. A korabeli beszámolók több csoportot különítenek el, nem annyira differenciáltan, mint ma, de ott is vannak, akiket a korabeli újságírók becsületes, rendes munkásként írnak le, akik napi hat-hét krajcárt keresnek munkával, de van köztük a polgári, középosztályi lelkiismeretfurdalásból úgy titulált csoport, akik "maguknak keresték a bajt". Ez az az emberkép, aki többre becsüli magának azt a szabadságot, amit a temetőkben, hidak alatt tölthet el, mint a rendes családi, polgári életet. Visszaút nem igazán volt, ez egy állapot volt, egy egyre növekvő csoport, ahová inkább csak befelé volt út.
M.M: Én azt látom, hogy egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy ezeknek a szerencsétlen sorsú embereknek kivezető utakat találjanak, biztosítsanak a meglévő ellátók. Vannak olyan pályázati lehetőségek, melyeket a hajléktalan szállások igénybe vehetnek, olyan megoldásokat próbálnak biztosítani, albérleti támogatásokat, lakhatási támogatásokat, melyek sok embernek tényleg kivezető utat jelenthetnek.
Ezzel szemben azért azt érdemes megállapítani, hogy egy néhány éves hajléktalan-lét, pláne az utcán töltött telek után, az emberek elvesztik azt a fajta bizalmukat, reményüket, ami arról szól, hogy egyszer még emberként, elsődleges állampolgárként vissza tudnának illeszkedni.
Érdekes, hogy a hajléktalan drogosok, akik túl vannak egy rehabilitáción, körében látom azt a lelkesedést, hogy ők képesek lesznek erre. Elértek egy borzalmas nagy sikert, kikerültek a föld alól, bekerülve a mi lakóotthonunkba nyolc év áll rendelkezésre ahhoz, hogy összeszedjék magukat. És látnak maguk előtt egy utat: tudják, honnan jöttek, és azt is tudják, most már hol tartanak, bíznak benne, hogy ebből a házból ki tudnak repülni, és valóban el tudják kezdeni az életüket.
A kicsit idősebb "normál" hajléktalan populációban ezt már kevésbé látom, már nem nagyon hisznek magukban. Itt az alkohol nagyon fontos kérdés, azoknak az embereknek, akik isznak, sokkal nehezebben jön rendbe az életük, hiszen nekik minden nap kéne tenni valamit, minden nap erősnek kéne lenniük, hogy megváltozzon a helyzet.
- Az miért olyan nyilvánvaló, hogy egy hajléktalannak az alkohollal előbb-utóbb problémái lesznek? Hiszen ezt tapasztaljuk minden nap.
M.M: Nem mindenkinek van ilyen problémája. Nem szükségszerű, de aki bekerül a hajléktalanságba, egy olyan élethelyzettel szembesül, ahol az alkohol mint problémákat feledtető szer előtérbe kerül. De lehet ez gyógyszer, altató, nyugtató, oldószer vagy heroin.
Az alkohol a leggyakoribb vigasz az otthontalan embereknek (nem vagyok megelégedve a hajléktalan kifejezéssel, hiszen minden embernek van egy hajléka, ahol meghúzza magát, a kapualj is hajlékot nyújt, ezeknek az embereknek otthonuk nincsen, és ebből van a legtöbb problémájuk). Nem találják a helyüket a világban, ráadásul legtöbbjüknek volt otthona, tudják, milyen gyereket nevelni, beülni a saját autójukba, tudják, milyen felépíteni a házat. Sokszor dolgoznak is, reggel ötkor kelnek, de sajnos ahelyett, hogy spórolnának, általában elisszák.
D.B.: Adott esetben a kukázás, üvegvisszahordás, papírgyűjtés is kemény munkaként jelenik meg az életükben.
M.M: Ezek jobb híján vannak. Sokkal inkább olyan foglalkoztatási programok kellenének, melyekkel valóban lehet pénzt keresni, valóban értelmes elfoglaltságot nyújtanak.
- A drogos hajléktalanok reménye valós, tényleg van arra esély, hogy hajléktalanként valaki otthont szerezzen, hiszen ez sokszor pályakezdő fiataloknak is probléma. Nem könnyű ma az otthonteremtés, az albérlet eltartása.
M.M.: Én nagyon komoly egyéni erőfeszítéseket látok a "normál" hajléktalanok között is. Mi működtetünk egy lakóotthont hajléktalan drogosoknak, ahol kifejezetten olyanokat fogadunk, akik akarnak valamit ettől az élettől. Tizenöt hónapja működtetjük ezt az otthont, és két emberünk "repült ki" ez idő alatt albérletbe, egy pedig visszaköltözött a szüleihez, akik belátták, hogy rendesen dolgozik, és visszafogadták.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
