Albert Fruzsina-Dávid Beáta
A HAJLÉKTALANSÁG AZ EMBERI KAPCSOLATOK SZEMSZÖGÉBÕL:
SZAKIRODALMI ÁTTEKINTÉS^*
 

"Életünk sikerességét, biztonságunkat és jólétünk érzetét, de még gészségünket is befolyásolja az, hogy kiket ismerünk és kiktõl függünk" (Fischer 1984: 83).

Meggyõzõdésünk, hogy a hajléktalanság jelenségét vizsgálva mind a hajléktalanság kialakulása, mind a hajléktalan lét "minõsége", mind a kikerülés esélyei szempontjából fontos az emberi kapcsolatokkal foglalkoznunk. Elõször röviden azokat az elméleteket mutatjuk be, amelyek a kapcsolatokat mint védekezési mechanizmust tartják fontosnak. Ezután - fõként angolszász szakirodalomra támaszkodva - ismertetjük a hajléktalanság kialakulására vonatkozó elméleteket és a hajléktalanok kapcsolatait feltérképezõ empirikus kutatások eredményeit.
 

Az egyén kapcsolatainak fontossága

A társas kapcsolatok jelenléte, mértéke és szerkezete össszefügg az egyénnek azzal a képességével, hogy saját akaratát mennyiben tudja mások kívánalmaival szemben érvényesíteni. Számos szociológiai elmélet foglalkozik ezzel a gondolattal, például Durkheim és Merton anómiaelméletei, Bourdieu tõkeelmélete, Burt strukturális cselekvéselmélete, Wiseman elmélete a társadalmi margóról.

Ezeket az elméleteket a hajléktalanság jelenségének magyarázatához is felhasználták, habár a témával foglalkozó szakirodalomban nincs egyetértés a hajléktalan emberek kapcsolatoktól való megfosztottságának mértékérõl.

Merton - a hajléktalansággal foglalkozó szakirodalomban is gyakran idézett - anómiaelméletében (1980) a hajléktalan emberekre jellemzõ társadalmi megnyilvánulást "visszahúzódásnak" nevezi. Elmélete szerint a társadalmi és kulturális struktúrák különbözõ célokat és értékeket határoznak meg, amelyek intézményes eszközök (normák) segítségével valósulnak meg. Az egyén számára a "kulturális célok" és az "intézményes eszközök" egymással öt lehetséges módon állhatnak kapcsolatban. A "visszahúzódás" az az alkalmazkodási mód, amikor az egyén elutasítja a kulturális értékeket, célokat (pl. ma Magyarországon ilyen érték a pénz, a karrier), és az e célok megvalósítását elõsegítõ intézményes eszközöket is (pl. az egyén képzettségének megfelelõ munkahely, bér, lakás stb.). Merton szerint: "Azok az emberek, akik így adaptálódnak (vagy nem adaptálódnak), szigorúan véve a társadalomban élnek, de nem a társadalomhoz tartoznak. Szociológiai szempontból õk az igazi idegenek, mivel nem fogadják el a közösen vallott értékeket" (Merton 1980: 378). A hajléktalan ember elszakad a társadalomtól, mert megszûnnek azok a kapcsolatai, melyek õt egy szûkebb közösséghez azelõtt kötötték. Minél hosszabb a hajléktalanként eltöltött idõ, annál nehezebb a régi kapcsolatokat újra "felhasználni", illetve új, "reintegrálódást" elõsegítõ kapcsolatokat teremteni. A hajléktalan ember mindezek ellenére tagja marad a társadalomnak¹, amely épp ezért nem háríthatja el a felelõsséget és köteles a "kilépett" emberek alá, illetve köré védõhálót feszíteni. A társadalomból kitagadottakra, a gyakran kényszerû menekülõkre - Merton szerint - az is jellemzõ, hogy "ugyan semmit sem látnak a társadalom által kitûzött jutalmakból, de kevesebb frusztrációban is van részük, mint azoknak, akik továbbra is ezeket a jutalmakat akarják megkaparintani. Mi több, ebben az esetben az adaptációnak inkább magántermészetû, mint közös módjáról van szó" (Merton 1980: 382). A kitaszítottság a strukturális háttér (munkanélküliség, szegénység, lakáshiány) mellett feltételez valami személyes/egyedi körülményt, aminek következtében az egyén ilyen helyzetbe kerül. A "visszahúzódás" mint adaptációs viselkedés kialakulása szempontjából fontos a hirtelen státus- és szerepváltás.

Bourdieu (1978) algériai etnográfiai kutatásai során dolgozta ki a szimbolikus tõke fogalmát, mely az egyén által kapcsolatain keresztül ténylegesen és potenciálisan hozzáférhetõ, társadalmi tõkének is nevezett források mások általi percepciójára utal. Tehát valamely csoporttagság vagy annak jelei hatalommal ruházzák fel az egyént. A szimbolikus tõke közvetlenül hat az anyagi források megszerzésére és ezáltal az egyén társadalmi viszonyokban elfoglalt pozíciójára is. Értéke nemcsak a valóban kicserélt forrásokban (érzelem, pénz, információ stb.) rejlik, hanem a materiális és szimbolikus javak cirkulációjának megszervezésében.

A hálózati tõke (network capital) a társadalmi tõke (Bourdieu 1978 - szimbolikus tõke) és a tudástõke közös része. A társadalmi tõke a személyek közötti viszonyokból következõ, azokból "levezethetõ" erõforrás, amelyet ki-ki tudástõkéje szerint képes felhasználni. A hálózati tõke gazdaságszociológiai értelemben a gazdaság szereplõi (egyének, háztartások, vállalatok stb.) közötti kapcsolatrendszerekben létezik. Kistársadalmak, szubkultúrák alakulnak ki a hálózati tõke alapjául szolgáló kapcsolatrendszerekben. A kapcsolati tõke latens formában is hasznosítható (pl. a rá való hivatkozással) (Czakó-Sik 1995: 3-4).

A társadalmi tõke a személyes kapcsolatok hálózatán keresztül érhetõ el a szereplõk számára. Az adott társadalmi csoportra, egyénre jellemzõ, hogy milyen társadalmi tõkerészt és milyen hálózatokon keresztül akar, illetve képes elérni. A hálózati tõke tudástõke-elemeinek is fontos szerepe van abban, hogy a hálózati tõkét milyen mértékben képes az egyén vagy a csoport hasznosítani.

A hálózati tõke értéket teremt, és cselekvési potenciált jelent. A felhasználásával termelt érték lehet anyagi (pénz, vagyon, termék, anyagi szolgáltatás) vagy nem anyagi jellegû (befolyás, presztízs, pozíció, bizalom). A közösségre jellemzõ érintkezési szabályok és viselkedésmódok határozzák meg a hálózati kapcsolatok tõkévé alakításának a módját. A hálózati tõke jellemzõje, hogy csak a többiek tartják nyilván, a nyilvánosság számára rejtve marad.

A szimbolikus interakcionizmus áramlatához tartozó Jacqueline Wiseman 1970-ben megjelent, egy amerikai Skid Row² alkoholistáiról írt könyvében foglalkozik a társadalmi margóval (social margin), és azt az egyén rendelkezésére álló források, kapcsolatok és egyéni jellemzõk együtteseként határozza meg, amely segíti az egyént abban, hogy átvészeljen egy adott helyzetet vagy kikerüljön belõle.

"A társadalmi margó az az egyén rendelkezésére álló tér ("leeway"), amelyen belül hibázhat a munkahelyén, hitelre vásárolhat, vagy jelentõs másikak lábára léphet anélkül, hogy komoly retorziók érnék, például kirúgnák a munkahelyérõl, megtagadnák tõle a hitelt, vagy elveszítené barátait vagy a családját. Ha az embert jól ismerik, és sok vonzó tulajdonsága van, elég társadalmi margóval rendelkezik ahhoz, hogy kellemetlen jellemzõi is lehessenek... A társadalmi margó azokat az emberi erõforrásokat is magában foglalja, amelyekre a személy katasztrófa, például munkaképesség elvesztésével járó baleset, elbocsátás vagy letartóztatás esetén számíthat. Egy margóval rendelkezõ személy ilyen esetekben segítséget kaphat a családjától, munkaadójától vagy barátaitól... A társadalmi margó tehát olyan attribútum, amit mások tulajdonítanak az egyénnek, bár ezt részben képes az egyén manipulálni, és természetesen cselekedetei is befolyásolják. A társadalmi margó az aktor befolyási körében lévõ emberek jóakaratából, és abból az idõbõl, hitelbõl vagy pénzbõl áll, amit szükség esetén az egyén segítésére hajlandók áldozni" (Wiseman 1970: 223).

Ez a meghatározás tulajdonképpen igen közel esik a hálózati tõke fogalmához, mivel az egyén interperszonális kapcsolatain keresztül elérhetõ forrásokra utal. Wiseman szerint a pénztõkéhez hasonlóan akkumulálódik: minél szélesebb, az egyén annál inkább képes tovább bõvíteni azt. A társadalmi margó birtoklása osztályhoz kötött, minél magasabb pozíciót foglal el valaki a társadalomban, annál nagyobb margóra támaszkodhat.

A tartós túlzott margóra hagyatkozás (pl. alkoholizmus, tartós krízisállapot, tartós munkanélküliség esetén) annak csökkenéséhez vagy eltûnéséhez vezethet, s végül egy apró kis hiba is drámai következményekkel járhat. A társadalmi margó elvesztése együtt jár a mindennapi helyzetekben az önbizalom (self-assurance) elvesztésével is, és ezt nagyon nehéz visszaállítani.

Harmadrészt a társadalmi margó léte és megõrzésének vágya visszatarthatja az egyént a deviáns cselekedetektõl (pl. a mértéktelen alkoholfogyasztástól), ha viszont nem rendelkezik ilyen margóval, nincs mit vesztenie.

A társas kapcsolatok, illetve az ezeken keresztül áramló források hiánya,vagy kiapadása (azaz a társadalmi margó elvesztése) tehát a hajléktalanság veszélyébe sodorja az embert. Rossi (1989) a chicagói hajléktalanok vizsgálatakor azt találta, hogy míg a hajléktalanság idõtartamának mediánja 7,6 hónap, a válaszadók utolsó stabil munkahelyének elvesztése óta eltelt idõ mediánja 40 hónap. A hajléktalan emberek tehát szó szerint évekig elégtelen jövedelembõl tartották fenn magukat. Rossi ebbõl azt a következtetést vonta le, hogy fennmaradásukat valószínûleg környezetük nagylelkû támogatása és esetleg alkalmi munka tette lehetõvé. Azonban ennek a nagylelkû támogatásnak is vannak határai, Wiseman szavaival élve ezek az emberek felélték társadalmi margójukat.³

A társadalmi csereelmélet (social exchange theory) a társas kapcsolatokat közvetlenebb és nyilvánvalóbb hasznuk alapján szemléli (Homans 1961; Thibaut-Kelley 1959). Az elmélet szerint az egyének olyan tranzakciókban vesznek részt, amelyek számukra haszonnal járnak, és a kapcsolatok addig tartanak, amíg a részt vevõ felek egymás számára a másik által értékelt forrásokat képesek nyújtani. Számtalan ilyen forrás lehetséges, Foa (1971) szerint például a fõbb jutalmazási fajták a szeretet, státus, információ, pénz, áruk és szolgáltatások.

A fenti szerzõk szerint a kapcsolatok gyakran személyes univerzális források (pl. áruk és szolgáltatások) cseréjével kezdõdnek, a szoros kapcsolatokat viszont szimbolikus és partikuláris cserék (pl. érzelmi megnyilvánulások) jellemzik, amelyekben fontos a másik fél identitása. Bár a kezdeti elméletek a forrásokat felcserélhetõnek tételezték, mások (lásd Foa-Foa 1980) szerint bizonyos forrásfajták csak ugyanarra cserélhetõek - pénzen nem lehet például szeretetet venni. A kapcsolatok kohéziója a költségek és a haszon reciprok cseréjétõl, és az egyének alternatíváinak személyes megélésétõl egyaránt függ. A kapcsolatok kibontakozása során a cserék gyakoribbá, változatosabbá és mind nagyságukat, mind a kockázatot tekintve nagyobbakká válnak. A reciprocitás rövid távú elmaradását sokkal jobban tolerálják szoros és hosszú távú kapcsolatokban (Levinger 1979).

A társadalmi csereelmélet nézõpontjából bizonyos egyének értékesebb javakat képesek nyújtani, mivel számos forrással és kedvezõ cserealkalmakkal rendelkeznek, míg mások nem sokat tudnak felajánlani, és mivel nincs más választási lehetõségük, gyakran kedvezõtlen cserekapcsolatokban és nem kielégítõ kapcsolatokban vesznek részt.⁴ A csereelmélet (Emerson 1972) alapján tehát a kiegyensúlyozatlan kötések nem tarthatók fenn hosszú ideig. Azaz a forrásokkal nem rendelkezõ hajléktalanok kapcsolatai szükségképpen megszûnnek, mivel nincsenek forrásaik, amikkel viszonozni tudnák a segítséget. Emellett a hajléktalanná vált emberek családtagjai és barátai is valószínûleg szegények, tehát forrásaik szûkösek, és nem tudnak elegendõ hathatós segítséget nyújtani. Az elmélet érvényessége ellen szól az, hogy többfajta reciprocitás létezik, számos esetben bizonyos irányokban áramlik a segítség (pl. szülõ-gyermek), azonfelül a segítséget viszonozni sem feltétlenül ugyanabban a "támogatásfajtában" kell (lehet például pénzt munkával vagy érzelmi támogatással stb.). Másrészt a hajléktalanok utcán kialakuló "új" kapcsolatait inkább a reciprocitás jellemzi, bár sok esetben csupán (ez is jelentõs) érzelmi támogatást tudnak egymásnak nyújtani.

Bár szorosan nem kapcsolható a csereelméletekhez, Weiss (1974) egy olyan modellt állított fel, aminek alapfeltételezése, hogy a pszichológiai jólét bizonyos kívánalmait csak társas kapcsolatokon keresztül lehet elérni. Az egyének azért tartanak fenn kapcsolatokat, hogy bizonyos ellátásokat megszerezzenek, és általában egy meghatározott ellátáshoz specializált kapcsolatok köthetõk. Weiss a társas kapcsolatok által nyújtott ellátások hat csoportját különböztette meg: a kötõdést, a társadalmi integrációt, az ember értékes tulajdonságainak megerõsítését, a megbízható szövetségeseket és az útmutatást.
 

A társas támogatás (social support)

A normális kapcsolathálózatok biztonságot jelentenek, és hozzájárulnak az egyén egészségének, jólétének megõrzéséhez, ezenkívül számos anyagi forrást nyújtanak, ami sok embert átsegít a válsághelyzeteken (Cohen-Sokolovsky 1989; Sarason-Sarason 1985; Siclair et al. 1984). A támogató hálózatok lepusztulása a hosszú távú szegénység és a személyes problémák kombinációjának hatására hozzájárul az egyén hajléktalanná válásához (McChesney 1986).

Durkheim rámutatott a családhoz, közösséghez, egyházhoz fûzõdõ társas kapcsolatok beszûkülésének jelentõségére, és ezzel kapcsolatban a tiszta társadalmi szerepek és normák megszûnésére, és azzal érvelt, hogy az így kialakuló anómia öngyilkossághoz vezethet. A statisztikai adatokat elemezve azt találta, hogy a leggyengébb kapcsolatokkal rendelkezõ csoportok körében a leggyakoribb az öngyilkosság.

Az iparosodás és urbanizáció nyomán fellépõ társadalmi dezintegrálódás évtizedekig kedvelt témája volt mind az európai, mind az amerikai szociológusoknak (Simmel, Tönnies, Thomas Znaniecki, a chicagói iskola tagjai - Park, Burgess). Bár azóta a modernizáció okozta társadalmi dezintegráció és a pszichológiai zavarok/rendellenességek kapcsolatát összetettebben szemlélik, az elgondolás - miszerint az erkölcs és jólét fenntartása az elsõdleges csoport tagjaihoz fûzõdõ kapcsolatokon keresztül történik, amelyek hiánya identitásvesztéshez, a normákat illetõ zavarhoz, elkeseredéshez vezet - szerepet kap a társadalmi támogatás jelenlegi kutatásában is.

A társas kapcsolatok és kötõdések kiemelkedõ fontosságát az élet korai szakaszában számos pszichoszociális fejlõdéselmélet hangsúlyozza (lásd pl. Bowlby 1969; Ainsworth 1979). A kötõdés lehetõségének hiánya komoly következményekkel jár a fejlõdésre nézve, amit majomkísérletek és intézetben nevelkedett gyermekek vizsgálata is alátámasztanak (Harlow 1965; Provence and Lipton 1962, Yarrow 1961). A korai társas kapcsolatokat fontosnak tartja a pszichoanalitikai gondolkodás is. Harry Stack Sullivan (1953) szerint a biztonság az egyik alapvetõ emberi cél, amit másokkal való kapcsolatainkon keresztül érhetünk el. Érvelése szerint a társas kapcsolatok (és különösen az anya-gyermek kapcsolat) szolgálnak az önbecsülés alapjául, ami tulajdonképpen abból áll, hogy mások hogyan látnak minket.⁵

A hetvenes években a társadalmi támogatás kutatását erõsen befolyásolta John Cassel, Gerald Caplan és Sydney Cobb. Cassel (1974a; 1974b; 1976) szerint a pszichoszociális folyamatok nagy hatással vannak a betegségek kórokkutatására, és a társadalmi támogatás kulcsszerepet játszik a stresszel kapcsolatos megbetegedésekben. Állatkísérletekre is támaszkodva azzal érvelt, hogy a stresszes környezeti körülmények (káros városi létfeltételek, rossz lakáskörülmények, zsúfoltág, a szomszédságok felbomlása stb.) hatásaként a jelentõs társas kapcsolatok felbomlása miatt az egyén elégtelen vagy zavaró visszacsatolásokat kap, ami egyensúlyvesztést okoz, és növeli a betegség esélyét. Cassel a támogatás fõ forrásának az elsõdleges csoportot tekintette, amely támogatása ütközõként csökkenti a stressz szomatikus vagy pszichológiai következményeit (buffering effect). Ugyancsak fontos felismerése az, hogy a stressz és támogatás néha összefonódik olyan módon, hogy a stresszt okozó események gyakran felbontják a társas kötéseket, mint például a válás, a munkahely elvesztése, vagy gyász esetén, tehát éppen akkor von el támogatást, amikor megnövekszik a kereslet iránta.⁶

Caplan (1974) hangsúlyozta a kapcsolatok tartósságának és reciprok voltának a fontosságát. Szerinte a támogató rendszer három tevékenységcsoportban nyújt segítséget: segíti a pszichológiai erõforrások mobilizálását az érzelmi problémák kezelésében; megosztja az igénybe vevõ feladatokat, és anyagi, pénzbeni, szakértõi segítséget és útmutatást ad specifikus stresszorok kezeléséhez. Ha az egyén minden "környezetben" (setting), ahol idõt tölt, rendelkezik támogatói rendszerrel, szinte teljesen védve van a stressz ártalmas hatásai ellen. A támogató rendszer tehát védi az egyént a mindennapok, válsághelyzetek és átmenetek során.

Cobb (1976) kísérletet tett a társas támogatás fogalmának meghatározására. Szerinte a társasa támogatás információként is szemlélhetõ, pontosabban olyan információként, amely tudatja az egyénnel, hogy szeretik és törõdnek vele, értékelik és becsülik, és hogy egy kommunikációs és kölcsönös kötelezettségekbõl álló hálózat tagja. Cobb ennek az információnak két fontos és egymással kapcsolatban álló funkcióját emeli ki: a társadalmi szükségletek kielégítését és a válsághelyzetek és stressz következményei elleni védelmet.

A társas támogatás szakirodalma komplex és szerteágazó, de a kutatások nagyrészt három témakör körül csoportosulnak: 1. melyek a támogatás szempontjából jelentõs kapcsolatok, 2. milyen viszony áll fenn a társas kapcsolatok objektív jellemzõinek relatív fontossága és a támogató viselkedés, valamint az egyén errõl alkotott szubjektív képe között, 3. melyek a támogatás lehetséges formái.

A kapcsolathálózati megközelítés fontos strukturális jellemzõk - mint például méret, sûrûség, multiplexitás stb. - figyelembevételével számos használható fogalmat biztosít a támogatás elemzéséhez.

Kényes pont azonban a kapcsolatháló és a támogató hálózat fogalmi megkülönböztetése. A korai kutatásokban ezt a különbséget nem hangsúlyozták (Mitchell-Trickett 1980), ami mögött az a - hibás - feltételezés rejlik, hogy minden társas kapcsolat támogató jellegû. A késõbbi kutatásokban olyan mérõeszközöket fejlesztettek ki, amelyek egy bizonyos fajta támogatást nyújtó személyekre kérdeztek rá, azaz az általában támogatónak tekintett kapcsolatfajtákra (Barrera 1981; Hirsch 1981). Ebben a megközelítésben a támogató hálózat a személyes kapcsolathálózat egy része.

A társas támogatás meghatározására többen is tettek kísérletet. Lássunk néhány definíciót:
 

• "a befolyásos más személyektõl származó pszichoszociális források viszonylagos jelenléte vagy hiánya" (Kaplan-Cassel-Gore 1977: 50);
   
• "az egyén számára más egyénekhez, csoportokhoz vagy a nagyobb közösséghez fûzõdõ kötéseken keresztül elérhetõ támogatás" (Lin et al. 1979: 109);
   
• "annak a mértéke, amennyire az egyén társadalmi szükségleteit másokkal való interakciók révén ki tudja elégíteni" (Thoits 1982: 47);
   

• "olyan interperszonális tranzakció, amely tartalmazza az alábbiak legalább egyikét: 1. érzelmi törõdés (szeretet, szerelem, empátia), 2. instrumentális segítség (javak, szolgáltatások), 3. információ (a környezetrõl), 4. méltánylás (az önértékelés szempontjából releváns információ)" (House 1981: 39);
   
• "legalább két egyén közt lezajló forráscsere, amit vagy a támogató, vagy a támogatott fél úgy tekint, hogy a támogatott fél jólétét szándékozik elõsegíteni" (Shumaker-Brownell 1984: 17);
   
• "a közösség, a kapcsolathálózat vagy a bizalmi partnerek által nyújtott vagy valós instrumentális és/vagy expresszív gondoskodás" (Lin-Dean-Ensel 1986: 18).
   

A kutatók megállapították, hogy egyrészt nem minden létezõ kötés támogató, másrészt a különféle kapcsolatok különféle támogatásban részesítik az egyént, akinek tehát számos más egyénnel kapcsolatban kell állnia ahhoz, hogy mindenfajta szükséges támogatáshoz hozzáférjen. A különbözõ szerzõk eltérõ módokon csoportosították a különféle támogatásfajtákat.

Mitchell és Trickett (1980) a korábbi elméleti és empirikus vizsgálódások áttekintése alapján azt állították, hogy a támogató rendszerek négy általános funkciót szolgálnak. Ezek: az érzelmi támogatás; a feladatorientált segítségnyújtás, az elvárások közlése; értékelések és közös világnézet; szerteágazó információkhoz és társas kapcsolatokhoz való hozzáférés.

Barrera és Ainlay (1983) néhány kategória továbbfinomítása után hat kategóriát javasolt, ezek: anyagi segítség; magatartási segítség; intim interakció; útmutatás; visszacsatolás (feedback); pozitív társas interakció.

A társas támogatás vizsgálatakor tekintetbe kell venni

- a támogató hálózaton keresztül elérhetõ forrásokat (ami függ a hálózati tagok hatalmi, társadalmi stb. helyzetétõl);

- a specifikus támogató viselkedést;

- a támogatás szubjektív értékelését (elõfordulhat, hogy nem vesszük észre a támogató viselkedést, vagy olyan viselkedést is támogatónak tekintünk, ami szándékoltan nem az volt).

Bizonyos kapcsolathálózati jellemzõk és a támogatás mértéke között általában a következõ kapcsolatok tételezhetõk:

Hálózatméret: a nagyobb kapcsolathálózat több támogatást nyújt, és a támogatás értékelése is pozitívabb. Könnyebb elérni valakit, kevésbé valószínû, hogy az egyén kimeríti valamelyik kapcsolatát. Valószínû, hogy a nagyobb kapcsolathálózattal rendelkezõ egyén többfajta specifikus ismerethez és nagyobb mennyiségû információhoz képes hozzájutni.

Sûrûség és sokszínûség (heterogenitás): a kevésbé sûrû kapcsolathálózatok valószínûbb, hogy sokszínûek, ezért egyúttal többféle forráshoz biztosítják a hozzáférést, viszont magukban rejtik a veszélyt, hogy az egyén nagyon eltérõ elvárásokkal szembesül.

A kapcsolatok minõsége: például valószínû, hogy egy közeli barát több idõt, energiát hajlandó az egyén támogatására szánni, mint egy távoli ismerõs.
 

A hajléktalanság okai

A hajléktalanság alapvetõen lakásprobléma, és mélyen a szegénységben gyökeredzik. Sok tekintetben tehát nincs különbség a hajléktalanok és a nagyon szegények között. "Jelenleg a hajléktalanság társadalmi osztályjelenség, az amerikai munkásosztály és az alsó osztályok életszínvonala tartós és átfogó csökkenésének közvetlen következménye. Az életszínvonal csökkenésével az alul levõ egyének és családok hajléktalanságba süllyednek" (Liebow 1993: 224). Rosenthal (1994) is az anyagi sérülékenységben, azaz a szegénységben látja a hajléktalanság fõ okát.

A hajléktalanság társadalmi osztályjellegû jelenség, még akkor is, ha felsõbb osztályok tagjai is néha hajléktalanná válnak. Ennek az oka Elliot Liebow szerint az, hogy a középosztálybeli családok, mivel több forrással rendelkeznek, könnyebben ki tudják segíteni bajba jutott tagjaikat - ha mással nem, jobban tudják, hogyan kell hozzáférni közösségi, illetve intézményes erõforrásokhoz. "Egy középosztálybeli család magasabb jövedelmi és iskolázottsági szintje alapján valószínûleg hatékonyabban tudja felhasználni a közösség nyilvános és privát segítõ forrásait. Így egy középosztálybeli család könnyebben be tud fogadni egy rászoruló családtagot... az alacsonyabb osztályból származók esetében a családok korlátozott személyes erõforrásai kulcsszerepet játszanak a hajléktalanság osztályjellegének kialakulásában" (Liebow 1993: 86). Ennek némileg ellentmond például Magyarországon a cigányok számaránya a hajléktalanok között, vagy például Mezei György véleménye, aki úgy látja, hogy a tradicionálisan szegények kevésbé válnak hajléktalanná, mint a felkapaszkodók, azaz a hajléktalanságot elsõsorban mobilitás-betegségnek tartja (habár ezt adatokkal nem tudja alátámasztani). De vajon azért-e, mert a felkapaszkodók térben és más dimenziókban is távol kerülnek a családi kötelékeiktõl? (Mezei-Sarlós 1995: 28.)

Az alkoholizmust és az elmebetegséget sokan a hajléktalanság egyik fõ okának tekintik. Kevés kutatás vizsgálja azonban, vajon a hajléktalanságot megelõzõen az egyént szintén jellemezték-e ezek: lehetnek a hajléktalanság elõidézõi, de ugyanakkor lehetséges, hogy, amint Snow és Anderson írja (1993:209), "bizonyos esetekben mûködhetnek az utcán való élet traumáival való megbirkózás mechanizmusaiként". Ezt támasztja alá az a tény, hogy a hajléktalanság idõtartamával együtt a krónikus alkoholfogyasztás valószínûsége is nõ. Hasonló, de nem ennyire erõs összefüggést találtak a kábítószerhasználat vonatkozásában is (lásd Snow-Anderson 1993: 209). Felfogásuk szerint e jelenség okai egyrészt szubkulturálisak (csoportnyomás, normatív kényszer), másrészt az unalom, illetve pszichológiai okok (menekülés a nyomorúságból): ebben az értelemben az alkoholizmus adaptív viselkedés. Hasonló a helyzet az elmebetegségek esetében is: a hallucinációk, érzéki csalódások egy másik belsõ világ jelenlétére utalnak, amely mások számára hozzáférhetetlen, és ebbõl a szempontból meglehetõsen funkcionális.

A kapcsolatok szerepét is kiemelik a hajléktalanná válásban. Többen érvelnek azzal, hogy a hajléktalanságba süllyedés veszélye a legnagyobb azoknak az embereknek a körében, akik nem rendelkeznek társas kapcsolatokkal. Néhány kutató szerint a hajléktalanná vált egyéneket a társas kapcsolatok hosszú távú hiánya jellemzi, amely néhány esetben a gyermekkori abúzussal vagy elhanyagolással veszi kezdetét. Ezzel szemben mások (pl. Rosenthal 1994) rámutatnak arra, hogy azokban az esetekben is, ahol a hajléktalan embereknek nincsenek kapcsolatai, ez legtöbbször inkább csak az utolsó lépcsõfok, mintsem az elsõ, azaz inkább a hajléktalanság következménye, mintsem fõ oka.

A hajléktalanság okaira keresett magyarázatok idõben is változnak.

A második világháború után a kutatók az Egyesült Államokban a jelenlegitõl eltérõ összetételû népességet vizsgáltak, fõként a Skid Row-k lakóit, de a hajléktalanság okát a századelõ kutatóihoz hasonlóan továbbra is az egyéni jellemzõkben, különösen a többségi társadalomtól (mainstream society) való többé-kevésbé tudatos elkülönülésben látták. E korszak domináns elmélete szerint a Skid Row tipikusan idõsebb, fehér férfi lakói kapcsolatnélküliek (disaffiliated), tehát elszakadtak a családtól, közösségtõl és társadalmi intézményektõl. Némelyek szerint a társadalomtól való elszakadás a Skid Row társadalmához való hasonulással párosult - ezt különösen a deviáns csoportokra, például a homoszexuálisokra, alkoholistákra stb. tartják érvényesnek.⁷ Ennek az elméletnek legmarkánsabb képviselõi Theodore Caplow és Howard Bahr (Bahr 1973; Bahr-Caplow 1973). Bahr szerint a hajléktalanok azért nagyon szegények és hatalomnélküliek, mert nem rendelkeznek társas kapcsolatokkal. A hajléktalanság természeténél fogva elõmozdítja a társadalmi intézményektõl és a személyes kapcsolathálózatoktól való elszigetelõdést. A hajléknélküliség gátolja a tartós kommunikációt a formális kapcsolatokkal és barátokkal. Az emberek éppen azért válnak hajléktalanná, mert nem gondozzák és tartják fenn társas kapcsolataikat, és így nem kapnak normális instrumentális és expresszív segítséget a válsághelyzetben. Az elszigeteltség tehát oka és következménye is a hajléktalan állapotnak.

Az elszakadáselmélet (disaffiliation theory) ellen felvethetõ, hogy habár bizonyos emberek nem kapcsolódnak a társadalom fõáramának intézményeihez, lehetséges, hogy egyéb marginális vagy földrajzilag szétszórt hálózatokba integráltak. Avagy az alkalmazkodás/helyettesítés tétele szerint a hajléktalan emberek olyan kis, aktív, de meglehetõsen képlékeny hálózatokkal alakítanak ki kapcsolatot, amelyek például az ivás köré szervezõdnek. Caplow és Bahr is rámutatott arra, hogy a szegények és gazdagok közt a kapcsolatokban nagyobb különbségek tapasztalhatók, mint a hajléktalanok és a szegények között.

Amikor a hajléktalanok a nyolcvanas években újból tömegesen megjelentek az Egyesült Államokban, ismét az egyén hiányosságait hangsúlyozó magyarázatok váltak dominánssá. Eszerint a hajléktalanok drogosok, alkoholisták, elmebetegek. Tehát a hajléktalanokról az az általános kép alakult ki, hogy nem hajlandók vagy nem képesek dolgos életet élni. De a hajléktalanok számának rövid idõ alatt bekövetkezett drasztikus emelkedése, és összetételük észlelhetõ heterogenitása kezdte megingatni ezt a képet, és hozzájárult egy másik megközelítésmód megjelenéséhez.

A kiszorítás-elmélet (displacement theory) iskolájának tagjai (Bechrach 1984; Bassuk 1984; Rossi 1989; Wright 1989) a társadalom szerkezetét és a kormánypolitikát hibáztatták, s ezzel a hajléktalanok egyéni jellemzõirõl a gazdasági és társadalmi folyamatokra tevõdött a hangsúly. (Munkanélküliség-dezindusztrializáció, jóléti rendszer megkurtítása, elmegyógyintézetek felszámolása, a hagyományos családszerkezet megváltozása, és fõképp az olcsó lakhatási lehetõségek nagymértékû lecsökkenése.) Ezzel együtt, bár az okokat már nem a hajléktalanok jellemében keresték, még mindig alapvetõen izoláltnak, kapcsolathiányosnak látták õket. Néhány kutató szerint az egyén kapcsolatnélkülisége hozzájárul hajléktalanná válásához, mivel nem fér hozzá támogató hálózatokhoz. A többség szerint azonban a szociális izoláció a hajléktalanság következménye, válasz a hajléktalanság állapotára.

Az elszakadás (disaffiliation) és a kiszorítás (displacement) elmélet hirdetõi általában egyetértenek abban, hogy a hajléktalanság következménye a többségi társadalomtól és más emberektõl való elszakadás.

Marad azonban a kérdés: miért épp bizonyos emberek válnak hajléktalanná és nem mások, hiszen mindannyian egyformán sérülékenyek strukturális szempontból? Még azok közül is, akik ténylegesen elveszítik lakhatási lehetõségüket, viszonylag kevesen válnak hajléktalanná. "...sem az anyagi sérülékenység, sem egyik vagy másik tényezõ önmagában nem elegendõ. A hajléktalan emberek ....a hajléktalanság szempontjából sérülékeny emberek kis töredékét alkotják csupán. ...A sérülékenység, személyes körülmények és társadalmi trendek együttesen hozzák létre azokat a »kiváltó eseményeket«, amelyek a sérülékenyek egy kis csoportját ténylegesen a viszonylag kevés hajléktalan közé sodorják" (Rossi 1989:27-28). Rossi szerint Chicago körzetében a legszegényebbek 3 százaléka vált ténylegesen hajléktalanná. "Tízszer vagy hússzor annyi nagyon szegény lakással rendelkezõ ember él az Egyesült Államokban, mint amennyi hajléktalan." (Rossi 1989:143) Rossi szerint a következõ tényezõknek van meghatározó szerepük:

- lakásmegoldás: sokan úgy tudják elkerülni a hajléktalanságot, hogy másokkal (legtöbbször a szülõkkel) összeköltöznek;

- jóléti programok: fõként az idõsek, illetve gyermeküket egyedül nevelõk számára.

"A hajléktalan helyzetbe kerülés esélyét növelõ tényezõk között számos személyes jellemzõ van, amelyek ugyan részben magyarázzák, hogy ki válik hajléktalanná, de a hajléktalanság mint társadalmi jelenség változásai strukturális tényezõkkel jobban magyarázhatók. A hajléktalanság mérete összefüggésben van az igénybe vehetõ olcsó lakhatási lehetõségek mennyiségével: minél kevesebbés minél drágább a lakhatás, annál több a hajléktalan ember. De az olcsó lakhatási lehetõségek elérhetõségétõl függetlenül valószínûleg a személyes jellemzõk adnak magyarázatot arra, hogy ki válik hajléktalanná... habár azt gyakran vitatják, vajon a hajlékkal rendelkezõ és a hajléktalan nagyon szegények közti különbségek vezettek-e a hajléktalansághoz, vagy a hajléktalanság állapota idézi elõ ezeket a különbségeket" (Rossi 1989: 143-144).

A strukturális okok mellett Snow és Anderson (1993) a tényleges hajléktalanság kiváltó okaiként a következõ biográfiai determinánsokat veszi figyelembe:

1. Voluntarizmus. Sokan a hajléktalanságot életstílusnak tekintik, amit az egyének szabadon választanak maguknak. És mivel az embereknek majdnem minden helyzetben van lehetõségük választásra, így a hajléktalanok is felelõsek azért a helyzetért, amibe kerültek. Ez Snow és Anderson szerint tipikusan a kívülállók (és politikacsinálók) álláspontja. A hajléktalanok közül a régóta utcán élõk szintén hangoztatnak ilyen nézeteket, de ez valószínûleg csak egy szubkulturális artefaktum, ami a helyzet bizonyos szinten való elfogadását tükrözi.

2. Fogyatékosságok és patológiák. A hajléktalanok olyan egyének, "akik funkcionálisan egy vagy több módon fogyatékosok. ...Korábban a hajléktalanokat elégtelenül szocializált egyéneknek tekintették, akik visszahúzódtak a tágabb társadalom rendjétõl... Mostanában a fogyatékosságok közül az elmebetegségre, kábítószer-függõségre, alkoholizmusra, rossz fizikai állapotra, bûnelkövetésre kerül a hangsúly. Az alapvetõ érv az, hogy e fogyatékosságok közül legalább eggyel rendelkezõ egyének hajlamosak a hajléktalanságra, mert a legkevésbé képesek a munkaerõ-, illetve lakáspiacon boldogulni, a jóléti rendszert használni, vagy támogatást szerezni a családtól, rokonoktól, barátoktól" (Snow-Anderson 1993: 256). Ezenkívül az ilyen emberek nem túl jó lakótársak, hamar kimerítik környezetük fogadókészségét. Snow és Anderson szerint tehát ez túlhangsúlyozott érv.

3. A családi támogatás hiánya. "...Az általunk megkérdezettek kétharmada említett hajléktalansága okaként családdal kapcsolatos problémákat, és ezek alkották az összes említett ok 40 százalékát" (Snow-Anderson 1993: 259).T ehát ez itt a leggyakrabban említett ok, amely szerint a követkzõ csoportokat képezhetjük:

a) a fogyatékos emberek (a 2. pontban említettek értelmében) kimerítik családjaikat, mivel túlságosan terhes és költséges a jelenlétük;

b) sérült családok: sok hajléktalan ember családi helyzete olyannyira diszfunkcionális és nehezen elviselhetõ, hogy inkább az utcán keresnek menedéket (belsõ menekültek);

c) a családi támogatás hiánya: nem azért nincs támogatás, mert elvonták, hanem azért, mert soha nem is volt. Senki nem volt, akire támaszkodhattak volna. "Sok hajléktalan azért van az utcán, mert nincs olyan használható családi támogató hálózata, amit igénybe vehetne, amikor viktimizálja egy vagy több strukturális erõ... vagy egyéb szerencsétlenség" (Snow-Anderson 1993: 264). "Azoknak a hajléktalanoknak a túlnyomó többsége, akikkel találkoztunk, vagy olyan családból jött, amely annyira marginalizált helyzetben van, hogy semmit sem tud adni, vagy pedig egyáltalán nem is volt családjuk" (Snow-Anderson 1993: 270).

4. Balszerencse - mint kezdeti vagy végsõ lökés.

A hajléktalanság okai tehát a strukturális és individuális tényezõk kölcsönhatásában rejlenek.
 

A hajléktalanok kapcsolathálózatát feltérképezõ kutatások eredményei

Sutherland és Locke (1936) fél évszázada azt találta, hogy a hajléktalanok el vannak szigetelve családjaiktól és más csoportoktól. Több, mint 50 százalékuk alig vagy egyáltalán nem tartott kapcsolatot szüleivel és testvéreivel, kevesen rendelkeztek szoros személyes kapcsolattal, legtöbbjük vagy sosem házasodott meg, vagy jelenleg nem él együtt házastársával. Több késõbbi kutatás megerõsíti ezeket az eredményeket. A legtöbb hajléktalan egyedülálló (Bassuk et al. 1984; Bassuk-Rubin-Lauriat 1986 stb.), ez kevésbé igaz a nõk esetében (Chrystal 1984) és a hajléktalan emberek körülbelül egyharmada (Fischer 1984), fele (Cohen-Sokolovsky 1983) vagy háromnegyede (Bassuk et al. 1984) egyáltalán nem tart fenn kapcsolatot a családjával.

A megkérdezett hajléktalan emberek egynegyedének nincs barátja, aki támogatná (Bassuk et al. 1984; Bassuk-Rosenberg 1988), kétharmaduknak nincs bizalmas kapcsolata (Fischer 1984) és a megkérdezettek kevesebb, mint fele tartott legalább heti gyakorisággal kapcsolatot egy baráttal (Mowbray et al. 1986).

Bizonyított, hogy korábbi pszichiátriai kezelésben részesült hajléktalanok a többi hajléktalannál is kevesebb támogatásra számíthatnak mind a családtól, mind a barátoktól, (Bassuk et al. 1984), és kapcsolathálózatukat nem rokoni kapcsolatok dominálják (Garrison, 1978).

Mindezen tanulmányok szerzõit azonban nem kifejezetten a hajléktalan populáció kapcsolathálózata érdekelte, és mivel a hajléktalan népesség meglehetõsen heterogén, a fenti adatok nem biztos, hogy igazán érvényesek. Az alábbiakban részletesebben bemutatunk néhány, kifejezetten a hajléktalanok kapcsolathálózatait felmérõ kutatást.

A. Solarz és G. A. Bogat (1990) az Egyesült Államokban vizsgálta 125 idõlegesen hajléktalanszállón élõ férfi, nõ és család kapcsolathálózatait. Viszonylag kis kapcsolathálózatokat találtak, bár az esetek többségében a megkérdezettek számíthattak valamiféle segítségre - elsõsorban családtagjaiktól. A kérdezettek átlagos kapcsolathálózat-mérete 6 fõ. A megkérdezettek leginkább érzelmi segítségre számíthattak (átlagban 3,4 fõtõl), azután társra (átlag = 2,8), gyakorlati segítségre (átlag = 2,3), tanácsra és információra (átlag = 2,1) .Csak a megkérdezettek 4,8 százaléka állította, hogy nem számíthat senkitõl pozitív támogatásra. A támogatók fele speciális, fele általános támogató. A speciális támogatók 37,3 százaléka társaságot, 29,7 százaléka érzelmi támogatást, 24,7 százaléka gyakorlati segítséget és 21,3 százaléka tanácsot és információt nyújt. A megkérdezettek fele nevezett meg negatív támogatókat (átlag = 1,8, szórás 1-6).

A támogatók 16 százaléka pozitív és negatív támogatást is nyújtott, 8 százalékuk csak negatívat. Ezen utóbbi csoport 64 százalékát a legközelebbi családtagok alkotják.

A megkérdezettek 81,6 százalékának élnek rokonai a környéken. Ezek 76,5, illetve az összes megkérdezett 62,4 százaléka a megelõzõ hónap során kapcsolatban állt a rokonaival.

A nõk kapcsolathálózataiban nagyobb arányban találhatók közeli családtagok, mint a férfiakéiban (54, illetve 40%).

A támogatással való elégedettség pozitív összefüggésben áll a közeli barátok számával, a pozitív támogatók teljes számával és a helyi rokonokkal való kapcsolattartás gyakoriságával.

A megkérdezettek 46,5 százaléka egyenlõ mértékben adott és kapott támogatást, 37,4 százalék több támogatást kapott, mint adott, 16,1 százalékuk pedig több támogatást nyújtott, mint amennyit kapott.

Az átlagos népességnél kisebb network-méret oka a romantikus kapcsolat hiánya, egyrészt a partner, másrészt annak rokonsága támogatásának kiesése. A megkérdezettek legtöbbje egyik rokonát nevezte meg legfontosabb kapcsolataként, de még így is kevesebb rokont említettek a hajléktalanok, mint az átlagnépesség (Fischer [1977] vizsgálatában, az átlagnépesség 10, a hajléktalanok 40 százaléka nem említett rokont.)

E. Bassuk és L. Rosenberg (1988) 49 hajléktalan anyából és gyermekeikbõl álló családot hasolított össze 81 szegény, lakásban lakó anyából és gyermekeibõl álló családdal Bostonban. Mindegyik anya szegény volt és pillnatnyilag egyedülálló.

A hajléktalan anyák 22 százaléka nem tudott felnõtt támogatót megnevezni, szemben a lakással rendelkezõ anyák 2 százalékával. A hajléktalan anyák 26, a lakással rendelkezõ anyák 74 százaléka nevezett meg legalább három felnõtt támogatót. A hajléktalan anyák kevesebbszer említették anyjukat vagy más családtagjaikat támogatókként, de gyakrabban neveztek meg egy kiskorú gyermeket. A lakással rendelkezõ anyák gyakrabban nevezték meg nõi rokonaikat támogatókként, és felnõtt korú támogatóik kétharmadával napi kapcsolatot tartottak fenn, a hajléktalanok ellenben csak a támogatók egyharmadával.

A tanulmány szerzõi a hajléktalan anyák kapcsolathálózatát a korábbi gyakrabban elõfordult családon belüli erõszak következményeként a megfelelõ támogató kapcsolatok kialakítására és fenntartására való képtelenséggel és kisebb mértékben pszichiátriai okokkal magyarázzák. A hajléktalan anyák iskolai végzettsége magasabb volt, és sokkal kisebb mértékben származtak segélyeken élõ családokból, tehát az a tézis, hogy a szegénység kultúrája járul hozzá a hajléktalansághoz, nem igazolható a szerzõk szerint.

C. Cohen és J. Sokolovsky (1983) az Egyesült Államokban az olcsó motelokból álló városrészekben (Bowery) és ennél némileg jobb és drágább egyszemélyes lakásbérleményekben lakó (Single Room Occupancy) hajléktalanok kapcsolathálózatát hasonlította össze. A kapcsolathálózatok feltérképezésére az ezen kutatók által korábban kifejlesztett Hálózatelemzési Módszert (Network Analysis Profile; Sokolovsky-Cohen 1981) használták fel, ami a tényleges társas viselkedést számos tevékenységterületen vizsgálja, de figyelmen kívül hagyja azt, hogy a kötések erõsek vagy gyengék, szubjektíve fontosak, avagy sem.

Kis kapcsolathálózatokat találtak, amelyekben a rokoni kapcsolatok a legfontosabbak. Nem találtak bizonyítékot arra, hogy a megkérdezettek társas élete valóban teljesen atomisztikus és intimitást nélkülözõ lenne. A megkérdezettek legalább felének volt legalább egy intim kapcsolata. Bár a kapcsolathálózatok nem voltak sûrûek, kétharmadukban volt kapcsolat a hálózat külsõ nem rokoni tagjai és a szállókon lakó kapcsolatok között.

Az egyszemélyes bérleményekben lakóknál szegényebb Bowery-lakók összesen kevesebb kapcsolattal rendelkeztek, viszont meglevõ kapcsolataikat nagyobb arányban használták három vagy többféle tranzakcióra (azaz kapcsolataik sokrétûbbek voltak). Ezenkívül a Bowery lakóinak kapcsolatai gyakorlatilag mind reciprok kapcsolatok voltak, szemben az SRO-kban lakók nagyobb fügõségével. ("Bowery men made the most of what they had" - Solarz-Bogat 1990: 88.)

Rowe, Stacey és Jennyfer Wolch (1990) a hajléktalanság kapcsolathálózatokra, napi rutinra, identitásra és önbecsülésre gyakorolt hatásait mérte fel az idõ-tér diszkontinuitás fogalmának felhasználásával Los Angeles-i hajléktalan nõk antropológiai vizsgálata alapján.

A kapcsolathálózatot az ismétlõdõ társas interakciók idõ-tér térképeként is fel lehet fogni (Willmott 1986). Ezek az ismétlõdõ interakciók az egyén idõben és térben zajló napi útjai során (daily path) következnek be, ezek az utak egyrészt alakítják a kapcsolathálózatot, másrészt alakulnak is általa. Az egyének többsége számára a napi út kulcsfontosságú állomásai az otthon és a munkahely, amelyek állandó visszatérési pontok, és lényegi funkciók (evés, alvás, személyes védelem, javak tárolása, kommunikáció) és intenzív társas interakciók. A napi út és a kapcsolathálózat együttesen alkotják az egyén locale-ját. Ez magában foglalja mind a napi út fizikai terét, mind annak társas környezetét, a környezeti jellemzõket, társadalmi intézményeket, és a térben jelen levõ egyéneket. A locale-hoz való pszichológiai kötõdésnek fontos szerepe van a személyes identitás kialakításában. Az átlagos hajlékkal rendelkezõ egyén számára tehát a kapcsolathálózat és napi út az idõ-tér folytonosság erõteljes érzetét nyújtja. A hajléktalanság ezzel szemben idõ-tér diszkontinuitást okoz, nincsenek helyhez kötött állomások a napi út során. Ez hozzájárul a hajléktalan emberek identitásának és önbecsülésének megváltozásához.

Az otthoni bázis hiánya korlátozza a hajléktalan egyén hozzáférését a barátokhoz és családtagokhoz, és ez fordítva is igaz. Valószínûleg a munkahely sem játszik már szerepet. A hagyományos kapcsolathálózat felbomlása után a hajléktalan közösségben kialakuló kapcsolathálózatok mind összetételükben, mind térbeli szervezõdésükben eltérnek a lakhellyel rendelkezõ népesség kapcsolathálózataitól. A hajléktalanok kapcsolathálózata két fõ összetevõbõl áll: a sorstárscsoportból (PEER networks) (házastárs/szeretõ/család; hajléktalan barátok; az informális hajléktalan közösség tagjai, politikai szervezetek tagjai) és a lakhellyel rendelkezõ kapcsolathálózatból (a korábbi network maradványa, alkalmi munkatársak, szociális munkások, hivatalos ellátók, kutatók, támogatók). Mindkét összetevõ, illetve a társas interakciók helye is gyakran instabil, és idõben nagyon változó. A hajléktalan emberek számára ezek a kapcsolatok veszik át a helyhez kötött állomások szerepét a napi út folyamán, és ezek segítségével teremtik újjá az idõ-tér folytonosságot és jutnak anyagi, érzelmi és logisztikai támogatáshoz.⁸ Mivel a megmaradt kapcsolatok minimálisak, a támogató kapcsolathálózatoknak kulcsfontosságú szerepe van az idõ-tér folytonosság megteremtése mellett a hajléktalan emberek pozitív önértékelése szempontjából is.

A hajléktalan emberek számára a cél általában a közvetlen túlélés, ezért a hosszabb távú célok kevésbé fontosak. A rövid távú szükségletek kielégítésének kitüntetett fontossága és a lepusztult locale (devalued locale) azonban megváltoztatja az énképet. A kapcsolathálózatból származó támogatás instabilitása miatt gyakran helyettesítik egymással az éppen rendelkezésre álló támogatási forrásokat, és mivel ez önmagában közvetlen figyelmet követel, elvonja az energiákat a hosszabb távú, visszailleszkedésre irányuló stratégiáktól. Ördögi kör alakul tehát ki (amire több kutató utalt már, lásd pl. Snow-Anderson 1993), mivel a túlélés szükségleteinek elõteremtésében az egyént segíti a hajléktalan-identitás vállalása, és más hajléktalanokkal támogató hálózatok kiépítése, ez viszont gátolja a társadalomba való visszailleszkedést.

Mark La Gory, Ferris Ritchey és Fitzpatrick (1991) is a hajléktalanság és a valahová tartozás kapcsolatát vizsgálja 150 hajléktalan ember kvótás mintáján az Alabama állambeli Birminghamben. Arra keresik a választ, hogy a hajléktalan emberek életének pontosan mely vonatkozásaiban van szerepe annak, hogy rendelkeznek-e kapcsolatokkal és nem elszigeteltek.

Ez a kutatás sem igazolta azt, hogy a hajléktalan emberek elszigeteltek vagy visszahúzódóak. Társas kapcsolataik összetettek, a megkérdezettek 93,3 százaléka legalább egy személytõl számíthat támogatásra. Legtöbbjük kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezik, de csak 45 százalékuk elégedett kapcsolataival. Majdnem mindenki számíthat legalább egy rokonától segítségre, 79 százalékuk rendelkezik közeli baráttal, és 63 százalékuk némi segítségre is számíthat tõlük. A megkérdezettek 71 százaléka két-három havonta legalább egy rokonát meglátogatja.

Habár a támogatást teljesen nélkülözõk száma a 10 százalékot sem éri el, a megkérdezettek 40 százaléka úgy érzi, magányos. Tehát bár vannak kapcsolataik, azokat nem találják kielégítõnek.

A tanulmány szerzõi azzal érvelnek, hogy a hajléktalan emberek helyzete annyira súlyos, hogy abban az informális kapcsolatok és támogatás nem nyújthatnak az egyének számára elégséges segítséget ahhoz, hogy újra kezükbe vegyék életük irányítását. A kapcsolatok létének pozitív hatása két dimenzióban ismerhetõ fel: a depressziót és az ellenõrzést (mastery) tekintve. Csak az expresszív kötéseknek van hatása a személyes eredményességre (personal efficacy), hogy szeretik, értékelik az embert. Az expresszív kötéseknek nincs befolyásuk a jövedelemre, anómiára, a környezettel való elégedetlenségre, pszichotikus tünetekre, vagy a szolgáltatások ismeretére. Azaz az informális kötések kevéssé hatnak a hajléktalanság súlyos szegénységi jellemzõire.

Így tehát a kapcsolatokkal rendelkezõ hajléktalanoknak csak alig kedvezõbb a helyzete az elszigeteltekénél. A tanulmány szerzõi ezért nem találják hasznosnak az elszigeteltségi elméletet (disaffiliation theory). A hajléktalanság maga olyan mértékben korlátozza az emberek ellenõrzését saját sorsuk felett, hogy a társas kapcsolatok - habár tényleg támogatást nyújtanak (empower) - a legtöbb esetben nem elegendõek a hajléktalanok összetett problémáinak megoldására.

Anne Maureen Lovell (1992) a Columbia Egyetemre benyújtott doktori disszer-tációjában a hajléktalanság, elmebetegségek és társas kapcsolatok viszonyát vizsgálta. Kutatásában többféle módszert használt, hat hónap különbséggel két idõpillanatban gyûjtött longitudinális adatokat, és 74 hajléktalan ember kapcsolathálózatát elemezte.

A társas támogatásra irányuló kérdések kisebb hálózatokat generáltak, mint a megelõzõ "network" kérdések. A marginalitás megértésében a társas támogatás kevésbé tûnik fontosnak, mint azok a speciális körülmények és feltételek, amelyekben a marginalitásból való kikerüléshez szükséges források elérhetõvé válnak (Lovell 1992: 87-88).

A megkérdezettek zöme több mint két éve hajléktalan volt, és mentális beteg(nek címkézett). A válaszadók kevés intim kapcsolatot említettek, körülbelül egyharmaduknak volt házastársa vagy partnere. A megkérdezettek fele nevezett meg legalább egy bizalmast. A kapcsolathálózatok mérete nagy szóródást mutat (0-32 fõ), átlagosan tíz nevet generáltak a kérdések. Az informális (tehát az ellátók nélküli) hálózatméret 7-8 személy.

Minden hálózati tag átlagosan két cserében vett részt. A megkérdezettek zöme részt vett néhány szimmetrikus kapcsolatban, csak 11 százalék passzív elfogadó. Az összes cserének csupán 14 százaléka reciprok, 60 százalék befelé irányuló, a maradék kifelé irányuló.

A fenti mutatók nem támasztják alá azt az állítást, miszerint a hajléktalan emberek teljesen elszigeteltek, jóllehet a 74 megkérdezett kapcsolathálózata eltér a lakással rendelkezõ népességétõl. A kapcsolathálózatok mérete, a rokonok aránya kisebb. Ez utóbbi tény ellenére a rokonok a fõ érzelmi és anyagi támogatók. Ezenkívül Rossival (1989) ellentétben Lovell eredményei alapján nem igazolható az, hogy a hajléktalanság idõtartamának növekedésével csökkennének a rokoni vagy családi kapcsolatok (Lovell 1992: 254-266). A nõk kétszer annyi családtagot említettek, mint a férfiak, és nagyobb valószínûséggel volt házastársuk vagy gyermekük.

Peter Rossi (1989) chicagói vizsgálatában elemzi a hajléktalan és nagyon szegény emberek kapcsolathálózatának néhány jellemzõjét, mivel a kapcsolathálózat eltéréseit a hajléktalanság állapotába kerülés egyik meghatározójának tekinti. A hajléktalanok legszembetûnõbb sajátosságának õ is azt tekinti, hogy egyedülállóak: vagy meg sem házasodtak, vagy már nem házasok. A vizsgált szegények legtöbbje többszemélyes háztartásban élt kölcsönös segítõ és támogató kapcsolatban családtagjaival és barátaival. Erre van példa a hajléktalanok körében is, de korántsem hasonló mértékben.

A chicagói hajléktalanok kevesebb, mint fele számíthat legalább egy barátra, 23,7 százalékának nincs kapcsolata sem a családjával, sem barátokkal. Azok, akik nem tartottak fenn családjukkal kapcsolatokat, nagyobb valószínûséggel nélkülözték a barátokat is. A negyven éven felüli hajléktalan férfiak nagyobb valószínûséggel elszigeteltek, mint a fiatalabbak. Legkevésbé a fiatal nõk nélkülözik a kapcsolatokat. A legizoláltabbak a negyven éven felüli hajléktalan nõk, 40 százalékuknak nincs kapcsolata a családdal vagy barátokkal (Rossi 1989: 176-177).
 

Összefoglalás

A fentebb összefoglalt elméletek és empirikus kutatási eredmények véleményünk szerint meggyõzõen bizonyítják, hogy a hajléktalanság jelenségének vizsgálatakor - mind a hajléktalanná válás, mind a hajléktalan lét, mind a kikerülés esélyének szempontjából - érdemes kitüntett figyelmet fordítani az érintett emberek kapcsolataira.
 

Jegyzetek

1. A társadalom ebben az értelemben az az intézményi rendszer, amely az emberi együttélés kereteit hivatott biztosítani.

2. Olcsó, jórészt lepusztult motelekbõl álló negyedek az Egyesült Államok egyes városaiban.

3. Anne Lovell (1992) a New York-i hajléktalanok lakáshoz jutási esélyeit vizsgálva megállapította, hogy a társadalmi margó léte még ezeknek a legalacsonyabb társadalmi helyzetû embereknek az esetében is differenciáló tényezõ. A társadalmi margó a kontextustól függ, amely ebben az esetben a szociális ellátó szféra. Lovell a társadalmi margót a társadalmi osztályhelyzettel (indikátora az iskolai végzettség és a foglalkozás) és a nem marginális kapcsolatok számával mérte. Empirikus eredményei valóban azt támasztják alá, hogy a nagyobb társadalmi margóval rendelkezõ személyek nagyobb eséllyel jutottak lakáslehetõséghez.

4. Ez a gondolat különösen jelentõs a hajléktalan emberek kapcsolatainak és az általuk elérhetõ források vizsgálatának szempontjából (pl. milyen forrásaik vannak, a kapcsolataik milyen régiek, mennyire multiplexek stb.).

5. A hajléktalanságból való kikerülés egyik gátja éppen az énkép, az önbecslés megváltozása (Snow-Anderson 1993).

6. Ez különösen jelentõs mechanizmus a hajléktalanok esetében.

7. "Ennek az elképzelésnek a legradikálisabb formája szerint a hajléktalan emberek egymástól is el vannak szigetelõdve, mert képtelenek a kapcsolathálózatok létesítéséhez szükséges reciprok kapcsolatokra" (Rosenthal 1994: 2).

8. Magyarországi terepmunkánk során olykor értetlenkedve hallgatuk, amikor hajléktalan emberek azzal érveltek, nem érnek rá elmenni orvoshoz, mert túl elfoglaltak, ezen az ingyenkonyhán ekkor és ekkor kell beállni a sorba, onnan hová kell tovább menni, mikorra kell a szállóhoz érni és így tovább. Eme szoros napirendnek tehát valószínûleg nem csupán a szûkös erõforrások maximális kihasználása a célja, hanem tulajdonképpen így tudnak egy idõbeli és térbeli folytonosságot, keretet teremteni az életükben.

Irodalomjegyzék