|
Egészen e hónap elejéig csak becsült számuk volt azoknak az embertársainknak, akik valamilyen okból elveszítették az egyik legfontosabbat, otthonukat, még szebb régi magyar szóval hajlékukat. Hol idegenkedve, hol egyfajta borzongó szánalommal tekintünk rájuk, akikkel főleg a fővárosban el sem nagyon kerülhetjük a naponkénti találkozást.
Ismerkedjünk meg néhány tragikus sorsú emberrel. A színhely Kőbánya-Kispest. Ide érkezik a ferihegyi repülőtéri buszjárat. Van itt nagy vasútállomás nemzetközi vonatokkal és metróvégállomás is. Mondhatjuk tehát, szép fővárosunk egyik kirakatában vagyunk.
– Szemétláda itt ez a hely. Jó napot kívánok, László vagyok. Nincs hova mennem, mert hajléktalan vagyok. Itt azért emberek között vagyok, ismerősök között meg most ételosztás volt, azért. Főtt kolbászt hoztak. – Ferenc kezén nagy seb tátong. – Be voltam rúgva. Nem egyenesen mentem, és a kutya erre reagálhatott, hogy incselgek vele, vagy valami, nekem ugrott. Hát mi kellett nekem, csak egy fuvallat azt elestem és ezzel a kézzel védekeztem. Kitett a feleségem az utcára 95-ben. Azóta itt vagyok kint. Eladta a lakásomat nélkülem. Újpesten volt egy lakásunk. Én dolgoztam a Globex Holdingnál, mint vasbetonszerelő. Egyszer megyek haza, egy IFA ott áll a kapu előtt, bútor, minden fel volt pakolva. Három zsákba a ruháimat összeszedte, ennyi volt az egész.
Egyre több hajléktalan gyűlik a riporter köré, a túlélésért folytatott harcra terelődik a szó. Kiderül, hogy a zsebesek – legalábbis, akiket ők ismernek –, többnyire monori nők. – Kijöttem a Dózsa szállóról, volt nálam pénz, le is nyúltak, el is vették tőlem. Kemény bűnözőkkel is gyakran találkoznak: – Szól a biztonsági őr, hogy menjek, keltsem fel őket. Hát itt alusznak végig a folyosón. Talpába belerugdosok, felállni, keljetek fel. Jöttek vasárnap reggel. Itt összeszurkáltak egy embert, szétvágták a gyomrát. Négyet szúrtak meg. – Hát engem leütöttek ott, ahol a férfi ül, és a rendőr vitt be, a kopasz, a kórházba.
Persze a hajléktalanok sem született Grál-lovagok, de inkább csak kisebb lopásokat követnek el, főként azért, hogy a napi betevő pohár összejöjjön. – Én megveszem még ma este is a liter boromat éjszakára. Nekem nagyon nehéz, mert beteg vagyok. „Alkoholideg-epilepsziám” van. Ha nincs meg a szervezetben az italmennyiség, akkor elkap a roham. – Pétisós ez a bor. Szőlőtőkét nem látott az a bor, amit árulnak. Van, amikor megiszok négy litert egy nap. Hát ma is megittam már három litert. Naponta kijár a vöröskeresztes-kocsi, levest hoznak, zsömlét, van, amikor konzervet adnak.
Ez persze csak a jéghegy csúcsa, egy darabka a mozaikból, a betegség tünete. A Rádióélet szakértői Győri Dani Lajos, a Máltai Szeretetszolgálat budapesti szervezetének vezetője és Pelle József, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei igazgatója.
Nem tudjuk megkerülni láthatóan azt a kérdést, hogy az alkoholizmust minek tekintjük, ez most betegség, állapot, önhiba, születési rendellenesség, minek tekintsük az alkoholizmust? – kezdte Pelle József. – Én feltétlenül betegségnek tekintem, de akkor ilyen módon is kell kezelni, és akkor nem tehető fel már az a kérdés, hogy ő maga tehet-e pusztán arról, hogy oda jutott, vagy hogy alkoholista lett. A hajléktalanság és a alkoholizmus összefüggése egyébéként kétirányú dolog. Az alkohol az legalább olyan gyakran eredménye a hajléktalanságnak, mint oka, mind a kettő előfordul és hát kicsit provokatívan azt is hozzátenném, hogy ha nekem lenne a zsebemben az utolsó háromezer forintom,. hát lehet, hogy sörre költeném, de nem kezdenék lakásra takarékoskodni belőle. Tehát van olyan szintű nyomor, olyan szintű élethelyzet, amikor tulajdonképpen nem tehető fel racionálisan az a kérdés, hogy miért vesz valaki alkoholt.
Igen, ez az alkohol-kérdés nagyon kijött a riportból, és kicsit mind a ketten felkaptuk a fejünket, mert nem egészen erről szól a hajléktalanság – vette át a szót Győri Dani Lajos – ez leginkább a hajléktalannak azt a rétegét érinti valójában, akit mi észreveszünk, és hajléktalan ember sokkal több van, mint akit észreveszünk. A hajléktalanok nagy részét nem vesszük észre, mert ugyanúgy utazik velünk a buszon, villamoson és nagyon hasonlóan néz ki, mint mi. És nem is kell, hogy feltűnjön. Tehát mi valójában azokat az iszonyú nyomorban lévő embereket vesszük észre, akiknek azt kell, hogy mondjam, nagyon-nagyon kevés esélye van, és hogyha felteszem magamnak azt a kérdést, hogy hova mehetnék be az ő állapotában, ahol engem minimálisan is elfogadnak, és ahol mondjuk még szóba állnak velem és ki is szolgálnak, akkor ilyen hely egy van, ez pedig a legközelebbi, legtoprongyosabb kocsma.
Érdekes és biztató kísérletbe kezdett az Esélyegyenlőségi Minisztérium Tarnabodon. Megüresedett házakat hajléktalan családoknak adnak át, ennek fejében vállalniuk kell, hogy dolgoznak és takarékoskodnak is. A munkanélküliségtől szenvedő Tarnabod a betelepülő családokkal együtt bízik a felemelkedésben. Győri Dani Lajos elmondta, hogy a programnak a legfontosabb célja az, hogy a munkába legalább a családfőt megpróbálják visszahelyezni, a ház körüli mezőgazdasági munka pedig kiegészítő jövedelem lehet a családoknak. Ettől a programtól, kísérlettől, sokat várnak a résztvevők is, a szakemberek is, ám ez csak családoknak nyújt segítséget. Ez egy kísérlet arra, hogy a társadalom hogyan képes, és egy falu közössége hogyan képes befogadni ezt a hajléktalanokat, és modell abban az értelemben, hogy nem egy nagyon nagy hatáskörű és országos programról van szó, hanem egy pici vizsgálatról, hogy egyáltalán képesek vagyunk-e ebben valami eredményt elérni. De ez csak egy pici szeletét érinti a mai hajléktalanságnak, de arra egy válaszkísérlet, reméljük, hogy sikerrel zárul.
Pelle József egy meglepő kutatási eredményről számolt be: – Minden kutatás azt támasztja alá, hogy a városban élő hajléktalanoknak mintegy a fele aktív tevékenységből származó jövedelemmel rendelkezik. Kicsit tágabban kell értelmeznünk a munka fogalmát, és azt kell, hogy mondjam, hogy például kukázni vagy Fedél nélkül újságot árulni, ez rendkívül kemény munka. Tessék elgondolni, én végiggondoltam, hogy ha nekem kellene ötszáz forint értékű üres üveget összegyűjtenem reggel 5 órától és azt visszaváltani, abban rendkívüli módon el tudnák fáradni, és nem is biztos, hogy tudnám folytatni ezt az életmódot. Tehát a munkát egy kicsit tágabban értelmezzük, akkor a hajléktalanok igenis dolgoznak.
A Február 3-a munkacsoport felmérte – és ez első ebben az értelemben –, a hajléktalanok létszámát Budapesten és néhány vidéki nagyvárosban is. – Hát a módszer nem tőlünk származik, tehát például Londonban ezt már évek óta végzik. Ez egy számláláson alapuló becslés, amivel megállapítottuk, hogy közelítőleg mennyi ember él Budapesten közterületen, utcán, illetve hajléktalanszállón, és azokat természetesen meg is számoltuk. Az eredmény azt mutatja, hogy mintegy 8 ezer hajléktalan ember él Budapesten szállón vagy utcán, ezen belül ma éjszaka is mintegy háromezren alszanak szabadban, közterületen, utcán, erdőben, parkban, romos házban... Ennek a kutatásnak az eredményét még fel kell dolgozni, ebből ki kell dolgozni, kimunkálni megfelelő módszertani háttérrel egy cselekvési tervet. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
