A piackonformnak titulált törvény pallosa fenyegeti több százezer család lakhatását, életét ma Magyarországon. Csak Budapesten 72 ezer háztartásnak több mint hathavi lakbér, vagy közüzemi hátraléka van (ez összesen 4,3 milliárd forint), és mintegy 9 ezer háztartás maradt el az OTP lakáshitel-törlesztések fizetésével (kamatokkal közel 1 milliárd forint értékben). Ha valaki egy alkalommal nem fizeti ki a lakbért (viz-csatorna dijat), akkor a mai magyar jog szerint a bérleti szerződése 15 napos határidővel felmondható és a család birósági határozat alapján kilakoltatható. A magántulajdonú lakások - a lakók közüzemi, vagy OTP hátraléka esetén - szintén birósági határozat alapján, korlátozás nélkül végrehajthatók, elárverezhetők, a családok kilakoltathatóak.
Ez igy van már évek óta, annak ellenére, hogy sok - az adósok veszélyeztetettsége szempontjából külső - ok miatt e tömeges kilakoltatásokra, legalábbis eddig nem került sor. Közben lakáspolitikusok évekig bölcs tanácsokat adtak, hogy a hazai lakáshitelezési, lakásépitési válság egyik kulcsa a jelzáloghitelezési jogok szigoritása lenne. Lehet, hogy csak meg kellett volna nézni egyet a több százezer OTP hitelszerződés közül. A Törvény a családokon végrehajtható, csak mintha az élet ennek ellentmondana, többé-kevésbé ellenállna.
*
De mit találunk a másik oldalon? Törvény irja elő, hogy aki fedél nélkül marad (mert pl. kilakoltatták), s emiatt “életét és testi épségét veszélyeztető helyzetbe” kerül, annak ellátásáról, szállásbizositásáról a tartózkodási hely szerinti helyi önkormányzat köteles gondoskodni. Törvény irja elő, hogy ha gyerek is van az ilyen családban, akkor őket ún. családok átmeneti otthonában kell együtt elhelyezni. (És ezekben az esetekben nem lehet ok a pénzhiány, hiszen a családoknak sincs joguk erre hivatkozni.) De törvény irja elő azt is, hogy az állami bérlakások eladásából származó bevételeket csak lakáscélokra szabad felhasználni. Érvényt lehet-e szerezni e törvényeknek? Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy nem. Biróságokig nem jutnak el ezek az ügyek, a közigazgatási hivatalok csak a konkrét, megfogható jogszabálysértő határozatok korrigálására hivhatják fel a figyelmet, végső soron a birósághoz fordulhatnak, az Állami Számvevőszék megállapitásai is csak figyelemfelhivó jellegűek. E körben a jog érvényesitése igen-igen szelektiv.
*
Egy szociális munkás a Közigazgatási Hivatalhoz fordult, mert szerinte jogszabálysértő volt a helyi, kerületi rendelet azon passzusa, mely szerint csak a legalább 10 éve ottlakók pályázhatnak a néhány szociális lakásra. Végül az Alkotmánybiróság egy határozata alapján törölték a helyi rendelkezést. Az összes többi, hasonló tartalmú - törvénysértő - helyi rendelet hatályban van mindaddig, amig ugyanezt a hosszú utat valakik végig nem járják. Ugyanez a helyi önkormányzat - érthető okokból - az Alkotmánybiróságon megtámadta azt a törvényi rendelkezést, mely szerint válás után az önkormányzatnak valamilyen lakást kell biztositania a lakás elhagyására kötelezettnek. Az Alkotmánybiróság törölte ezt a passzust az érintett törvényből. Vajon érvényt szerezhetnek-e megmaradt jogaiknak azok, akik ezek után válást követően fedél nélkül maradnak?
Hallkan emlékeztetnék arra, hogy a köztársaság alapja, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő, legyen szó polgárokról, vagy szervezetekről, testületekről.
*
Hosszú évek óta a kaotikus szabályozatlanság jellemző a hazai lakbérek megállapitására is. A magánlakbéreket semmi nem szabályozza - s ezt mindenki teljesen természetesnek találja egy kiépülőfélben lévő piacgazdaságban, de az önkormányzati lakbéreket is úgy és annyiszor emelhetik a helyi testületek, ahogy akarják. A döntéshozókat az nem zavarja, hogy ilyen “lakbérszabályozást” sehol nem találunk abban a nyugati világban, ahova állitólag csatlakozni szeretnénk (ad abszurdum New Yorkban a lakbérek egy jelentős része évek óta be van fagyasztva). Egyes szakértők szerint a lakásépités ösztönzése megkivánja a kötetlen lakbéreket - bizonyosan, bár megkérdezném, hány magán-, vagy közösségi bérlakás épitését serkentette ez az elmúlt években hazánkban? Az egyéb súlyos lakhatási terhek - ma még részben hatósági - ármegállapitásának szabályozása sem mutat megnyugtatóbb képet. A közismert másik példa, amikor megkötött hitelszerződések feltételeit lehet egyoldalúan, tömegesen hátrányosan módositani.
*
Ilyen körülmények között, széles társadalmi csoportok köztudott, részben elkerülhetetlenül szándékolt leszakadása mellett, valóban csodálkozhatunk-e az eladósodáson, s milyen széles körben marad jogalap az “önhiba” felemelegetéséhez?
Segitett volna, segitene e gondokon, ha az árak és lakbérek fölszabaditásával, piacositásával párhuzamosan a szerény lakásban élő alacsony jövedelműek - akik bizony sajnos mindig voltak, lesznek - lakhatási támogatásának a központi, törvényi szabályozása is megszületett volna. Mert az a puszta előirás, hogy a lakbértámogatásról, vagy a lakásfenntartási támogatásról helyi rendeletet kell alkotni, csak néhány minisztériumi bürokrata és felelőtlen politikus számára jelenthette e kérdés “szabályozását”.
*
Miközben a felperes önkormányzat, vagy bank érvényt szerez a jognak, s a biróság határozatával a törvény szerint dönt a kilakoltatásról, aközben a munkanélküli, beteg szülők gyermekeikkel vajon védekezhetnek-e azzal, hogy évek óta hányszorosára emelkedett a rezsi és nem kaptak lakásfenntartási támogatást az önkormányzattól? A jog szerint: nem. Ezt megtehették volna a háború előtti Magyarországon, vagy ma is több nyugat-európai államban, de nálunk nem. A törvények szerint ma egyik hónapról a másikra többszörösére emelhetőek a lakbérek, közüzemi dijak, s aki nem fizet, annak lakása egy hónapon belül felmondható és kilakoltatható. Magánlakását magánvállalkozókként működő végrehajtók formailag nyilvános, valójában sehol meg nem hirdetett árverésen a lakásérték töredékéért eljátszák egy-két ügyeskedő lakásspekulánsnak, a bank lehivhatja a teljes tartozást az államkasszából, a földönfutóvá vált család pedig egész életét is eltölthetné azzal, ha lenne ereje, módja, készsége, hogy legalább hiányos szociális jogaihoz hozzájusson.
A rendszerváltás tizedik évfordulójához közeledve talán el kellene végre gondolkozni azon, vajon nem fenyegeti-e a köztársaság jelenét, s jövőjét a jogállamiság szelektivitása, vajon helytállóan lettek-e elosztogatva a jogok és kötelezettségek, vajon nem kellene-e a piacgazdaság hiányzó, szociális jogokat biztositó oszlopát is elkezdeni megépiteni? |